2026. november 16., hétfő

Fehér volt, ötvenes, és „Zümi”-nek hívták – Így kezdődött az én motoros kalandom

 Amikor az ember lánya negyven felett kitalálja, hogy motoros jogosítványt szerez, sokan felvonják a szemöldöküket. Pedig néha csak egy jó ötlet, egy támogató társ és egy kis kitartás kell ahhoz, hogy valóra váljon egy újabb álom.

Az előző bejegyzésemben már meséltem arról, hogyan kerestem új kihívásokat a búvárkodás után, és hogyan talált rám a motorozás a férjem révén. Hosszú - túl hosszú- latolgatás után a döntés végül úgy született meg, hogy egy szép napon fogtam magam, és befizettem mindkettőnket a motoros KRESZ-tanfolyamra. Gondoltam, így egyikőnk se vonakodik tovább - na, ez azért életem egyik legjobb ötlete volt.😁
Mivel volt már B kat. jogsink, nem a nulláról indultunk. Az online KRESZ útvesztőin gyorsan végigjutottunk, szinte lépésről lépésre, teljesen együtt haladtunk, közösen teszteltünk és fejeztük be a zárótesztet. Naggyon ügyesek voltunk, kb 3-4 nap alatt végeztünk az anyaggal - másnap, irány a suli - csak épp vizsgázni kb 3 hét múlva tudtunk menni, na nem baj, gyakoroltunk. Aztán csak eljött ez a nap is, mindkettőnknek elsőre sikerült a vizsga. Hatalmas volt az öröm, úgy éreztük, sínen vagyunk.
Aztán jött a feketeleves.
Kiderült, hogy hiába a sikeres elméleti vizsga, várnunk kell, mert egyszerűen nem tudtunk még becsatlakozni a gyakorlati, rutinpályás foglalkozásokra. Én viszont már annyira benne voltam a lendületben, hogy nem akartam tétlenül ülni. Fogtam magam, és megvettem életem első saját motorját: egy Aprilia RS 50-est.

Mivel ez egy ötvenes kis gép volt, a meglévő B kategóriás jogosítványommal is legálisan vezethettem. „Pont jó lesz arra, hogy érezzem a váltást, a kanyarodást és a motor mozgását” – gondoltam. Bár a motor gyönyörű fehér színű volt, a hangja és a karaktere miatt Zümi-nek neveztem el. Bejártam vele a Zselic lankáit, megfordultunk a szennai lipisen laposon, sőt, még a Balatonig is elmerészkedtünk együtt. Zümi száguldott – legalábbis a maga ötven köbcentis módján –, dombnak lefelé, hátszéllel még akár a 80-at is elérte. Cuki, hálás kis motor volt, aki megtanította nekem az alapokat.
Aztán végre megcsörrent a telefon: mehetünk a rutinra!
Eredetileg én A2-es jogsit szerettem volna, míg a párom korlátlan A kategóriára jelentkezett. Az autósiskolában lévő motor és az oktatóm azonban gyorsan meggyőzött, hogy próbáljam ki a Honda Hornetet. Azt mondta, JÓÓÓÓ lesz az nekem, ha leér róla a lábam. Hát, éppenhogy, lábujjhegyen, de leért. Így jött egy gyors adminisztráció, kategóriaváltás, és már száguldoztam is a Hornet nyergében – ja, nem.
A rutinpálya azért komoly kihívásnak bizonyult drága Zümim picike termete és pillekönnyű súlya után. Az első órák bénázásai után aztán lassan összeszoktunk, én és a Hornet, és végül szerelem lett belőle. Persze azért sikerült lefektetnem egyszer-kétszer – maradjunk annyiban, hogy alaposan megvizsgáltuk az aszfalt minőségét –, mivel a magasságom miatt nagyon oda kellett figyelnem, hova és hogyan teszem le a lábam. De idővel ezt is megszoktam.
Eljött a rutinvizsga napja. Naná, hogy én voltam az első a körülbelül nyolc vizsgázóból! De férfiasan helytálltam, és hibátlanra vizsgáztam. A párom szintén sikerrel vette az akadályt, így a rutin rész is pipa volt, készülhettünk a városi vezetésre.
Sajnos ekkor sem tudtunk rögtön folytatni, ismét várnunk kellett egy-két hetet. A forgalmi órák aztán már nem zajlottak eseménytelenül. A párommal ketten együtt tudtunk haladni a városban, és hát volt ott minden is, amit csak el lehet képzelni a forgalomban. Naná, hogy kint is levizsgáltam az aszfaltot - szerencsére a motornak egyik esetben sem esett baja 😰😰 Mondjuk azon gondolkodtam, hogy tudnék néhány centit nőni, de, ez, sajnos már nem volt opció. 
Végül elérkezett a mindent eldöntő forgalmi vizsga napja – természetesen szakadó esőben, mert miért is sütött volna a nap? Mire a tanpályától egyáltalán a vizsgapontig eljutottunk, már folyt a ruhámból a víz, szóval a régi búvárkodós múltam egészen hasznosnak bizonyult. Hát, mit ne mondjak, élmény volt! De: ez is sikerült.
Teljesült egy újabb lépcsőfok, valóra vált egy álom. Negyven felett, a nulláról indulva ott volt a kezemben a korlátlan motoros jogosítvány – és ezzel együtt kinyílt előttem egy teljesen új világ.


Hogyan találtam új kalandra negyven felett? - Nem megmondóoldal, csak az én utam

 Szia, Anett vagyok, és ez itt a DVA - Just Another Rider Chick!

Ha egy olyan oldalt keresel, ahol szakértőktől tanulhatsz a tökéletes ívválasztásról, a lóerőkről vagy a legújabb műszaki adatokról, akkor őszinte leszek: rossz helyen jársz. Ez nem egy motoros megmondóoldal. Ez az én személyes naplóm, amelyben a saját tapasztalataimat, a kezdő túrák szervezésének buktatóit, az út közbeni megéléseimet és a hibáimból tanult leckéket szeretném megosztani veled.
De miért is vágtam bele ebbe az egészbe?
Több évtizeden át a búvárkodás töltötte ki a mindennapjaimat. Hivatásszerűen is a víz alatt éltem az életemet, ott találtam meg a szabadságot, a csendet és az adrenalint. Amikor azonban ez a fejezet lezárult, és a merülés már nem a munkám és a fő fókuszom volt többé, egy hatalmas űr maradt utána. Negyven felett találtam szembe magam azzal a kérdéssel, amivel talán sok nő küzd ebben az életszakaszban: hogyan tudok újra olyan kihívásokat vonzani az életembe, amelyek nemcsak az időmet töltik ki, hanem minőségileg is ugyanazt a mélységet és izgalmat adják, mint amit korábban megszoktam?
A válasz két keréken érkezett, bár eleinte eszem ágában sem volt motorozni.
A férjem révén csöppentem bele ebbe a világba. Őszintén bevallom, az elején szinte csak miatta szálltam nyeregbe, hogy közös programunk legyen. Aztán egy nap felmerült a motoros túrázás ötlete, és ez mindent megváltoztatott. Az utazás szeretete mindig is bennem volt, de két keréken új tájakat felfedezni, idegen kultúrákat megismerni egészen más perspektívába helyezte a kalandot.
Az igazi áttörés az utolsó túráinkon jött el. Ahogy kanyarogtunk az utakon, lassan megjött az érzés, hogy már nem görcsölök, nem csak az úti célt várom. Megtaláltam azt a különleges nyugalmat, a külvilág teljes kizárását és a jelen pillanat megélését, amit korábban csak a víz alatt, merülés közben éreztem. Ott és akkor értettem meg, hogy a motorozás számomra már nemcsak egy hobbi, hanem maga az út lett a kaland.
Ezzel az oldallal nemcsak mesélni szeretnék, hanem bátorítani és ösztönözni is minden negyven feletti nőt. Szeretném megmutatni, hogy ebben az életszakaszban sincs késő nyitni az újra, kilépni a megszokott keretek közül, lépni egy bátrat és új kalandokat keresni – legyen az motorozás, utazás vagy bármi más, ami újra megdobogtatja a szívedet.
Emellett persze gyakorlati oldalról is segítek: mesélek majd arról, hogyan tervezek meg egy-egy túrát, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttem csomagolásból vagy útvonalakból. Mindezt egy kezdő, negyvenes nő szemüvegén át.
Örülök, hogy itt vagy! Tarts velem, fedezzük fel együtt a világot – kanyarról kanyarra.





Fehér volt, ötvenes, és „Zümi”-nek hívták – Így kezdődött az én motoros kalandom

  Amikor az ember lánya negyven felett kitalálja, hogy motoros jogosítványt szerez, sokan felvonják a szemöldöküket. Pedig néha csak egy jó ...